Glorfindel nagyon sokszor szokott lovagolni, bár szokott gyalogolni is, de többször ül lóháton. Van egy gyönyörű, fehér lova, a neve Asfaloth.

"Már nézelődtek, hogy hol találnának az út mentén táborhelyet éjszakára, mikor patadobogás ütötte meg a fülüket, s a szívükbe nyomban visszaköltözött a félelem. Hátranéztek, de nem láttak el messzire a sok dimbes-dombos útkanyartól. (...)
... A patadobogás egyre közeledett. Halk  kipi-kipi-kopp, mind sebesebben. Majd alig hallhatóan, mintha a szél el-elsodorná a hangot, fátyolos csilingelést, picike csengettyűk csendülését.
-Ez nem úgy hangzik, mint a Kilenc Lovas dobogása! - mondta Frodó, s élesen fülelt. A többi hobbit reménykedve rábólintott, de csak nem múlt el a gyanakvásuk. Annyira féltek az üldözőiktől, hogy a hátuk mögött minden neszt bajlósnak, fenyegetőnek véltek. De Vándor most lehajolt, egész a földig, füléhez tartott kézzel, s csupa öröm volt az arca.
Kihunyt a fény, a bokrokon halkan zizegtek a levelek. Mind közelebb hallatszott a csilingelés és az ügető paták kipi-kipi-kopp-ja. S hirtelen megpillantottak egy vadul vágtató fehér lovat a derengő árnyak között...Szerszámja mintha csillagfényű drágakövekkel lenne kirakva, meg-megcsillant a szürkületben. A lovas hátracsapta a csuklyáját, s palástja csak úgy lobogott mögötte, aranyhajába bele-belekapott a szél, ahogy hajszolta lovát."

"-Szállj át az én lovam hátára - mondta Glorfindel. - Majd rövidre csatolom a kengyelt. Jól szorítsd össze a térded, de félned nem kell, a lovam senkit le nem vet a hátáról, akit én ültetek a nyergébe. A járása könnyű és sima, s ha veszély fenyeget, úgy vágtat el veled, hogy még az ellenség fekete csataménjei sem érnek a nyomába."

Ez azt jelenti, hogy Glorfindel lován csengettyűféle dolgok vannak, és szerszámjai is csilingelnek a lovon. Ez már bíztató jel. Asfaloth nagyon gyorsan tud vágtatni, mint Glorfindel mondta, a Kilenc Lovas sem érné utol.


" Már elhagyták a bevágást, de a léptek kopogása ezentúl is nyomon követte őket, s valami erősödő suhogás, mintha a fenyőfák ágai közt feltámadt volna a szél. Glorfindel egy pillanatra megállt és fülelt, majd előreszökkent, és elkiáltotta magát:
- Vágta! Vágta! Nyakunkon az Ellenség!
A fehér ló megugrott... (...)
... - Vágtass előre! Vágtass! - kiáltotta Frodónak Glorfindel.
A hobbit nem fogadott szót neki rögtön, megbénította valami furcsa vonakodás. Lépésre fogta lovát, megfordult, és hátranézett. (...)
...- Tovább! Tovább! - kiáltotta Glorfindel, majd érthető, csengő hangon, tünde-nyelven rászólt a lóra: - Noro lim, noro lim, Asfaloth!
A fehér ló megugrott, s szélsebesen vágott neki az út utolsó szakaszának. (...)
... Frodó úgy érezte, a szélnél is sebesebbek. (...)

... Egy pillanatra hátratekintett, már nem látta barátait. Az üldöző Lovasok is lemaradtak, még az ő hatalmas csataménjeik sem értek fel Glorfindel tünde-lovával.